17. Mr. Magas és Szexi & Vakulány

Ime itt is az igért Friss! Köszönöm  az eddigi komikat, bár lehetnétek többen de ez van. GGnek meg a nyígást. Sok erőt adsz! :)

Jó olvasást! és Kérlek Komit ha már olvasol!

Pussss(L)
Kstev

"Home Sweet Home".

17 fejezet!

Christina

Fogalmam sem volt róla mikor aludtam el. Arról meg végképp, hogy mennyit is pontosan. A világosságból ítélve sokat. De a környezetben volt valami furcsa. Sőt nem is a szobámba ébredtem, hanem egy autóban. Már majdnem felsikoltottam mikor :

- jó reggelt csipkerózsika. Jót aludtál? – kérdezte egy hang amit ezer közül is felismernék. De Ő hogy kerül ide? És én hol vagyok?

– baj van? – aggódást véltem felfedezni szemében.

- nem, nincs. Vagyis hogy kerülök ide? – dörzsöltem meg szemem. Egy levegővételre sorjázta a történteket.

- ó, és én végig aludtam az egészet? – kérdeztem. Nyakam sajgásából ítélve minden bizonnyal.

- bizony. – felelte majd elém rakott egy zacskót. Incsiklandó péksütik voltak benne. Azonnal neki is estem. Rég volt már tegnap este.

- és mennyit utazunk még? Hova is? – tettem fel az engem elégé foglalkoztató kérdéseket, két falat között.

- mindjárt ott vagyunk. Még egy óra. – kanyarodott egy napraforgók és búza-kukorica táblákkal szegéjezett útra. A látvány annyira magával ragadt, hogy még a mellettem ülő félistenről is megfeledkeztem. Egy hirtelen ötlettől vezérelve előkaptam a gépem. Azt a döbbent arcot, amit Kell vágott. Látni kellett volna. Majd jött a buta kérdés.

- mindig nálad van?

- többnyire. Fotós vagyok, emlékszel. – mosolyodtam el majd előhalásztam a telefonom és rácsatlakoztattam a cd lejátszóra. A legelső számra kapcsoltam, hangerő maxra, én pedig kilőttem a tetőablakon, mint sebzett nyíl. Nah itt a drágának már minden színben játszott a feje. De nem érdekelt. Nem tudtam megálljt parancsolni magamnak.

Egy teljes órát utaztunk így. Jobbnál jobb számok csendültek fel. Én pedig a szuperebbnél szuperebb képeket készítettem, persze róla is.

Mikor a városba értünk vissza húzott és szigorúan az ülésbe szíjazott. Ideges volt. Legalábbis arca ezt mutatta. Eddig tudatomnál sem voltam. Ám valahogy Kellan érzései átragadtak rám is. Befordult egy utcába. Nagyon lassan hajtott. Mintha húzni akarná az időt. Egyszer csak megállt egy kétszintes ház előtt. Kissé hezitálva kiszállt, megkerülte a kocsit és leguggolt hozzám. Most én voltam, aki értetlenül nézhetett. Ezt meg is jegyezte.

- ez most komoly? – tátogtam.

- nagyon annak tűnik. –mosolyodott el most először, mióta behajtottunk az utcába. –nah de gyere. – fogta meg a kezem és kirántott szó szerint a kocsiból. Bennem felgyulladt a piros lámpa. Mit művelünk? Te jó ég! Szabadulni akartam, de nem engedett. Szorosan fogta a kezem és húzott befelé. A végzet felé.

Már az ajtó előtt voltunk mikor amaz kivágódott és egy ősz hajú, alacsony termetű, idős asszony lépett ki rajta. Sóbálvánnyá dermedtem a lélegzetem elakadt. Álltam ott, mint egy marék szerencsétlenség és néztem amint Kell nyakába vetődik a néni.

Te jó ég! Te jó ég! És még mindig csak te jó ég! Ez most komoly? Tényleg elhozott a szülei házába? A családjához? Nem Chris ez csak álom. Szépen lassan becsukod a szemed és mikor újra kinyitod, huss Los Angelesbe is leszel a csajokkal. Megtettem, de ott voltak. Próbáltam újra, de még mindig. Egyszer, kétszer és már majdnem ötvenkétszer mire egy szőke, rövid hajú, úgy a negyvenes éveiben járó nő jelent meg az ajtóban és egyenesen rám nézett. Ezzel még semmi nem lett volna. Ám ahogy furcsán végigmért majd Kellan felé fordult kérdőn, tette be a kaput. Tehát nem mesélt rólam. De akkor minek hozott ide? Uram atyám még a kocsiból sem lett volna szabad kiszállnom, nem hogy itt állni ebben a hülye helyzetben. Ügyes vagy Chris. Tapsoltam meg magam, de ötletelgetni már nem maradt időm

- anya, nagyi. – kiáltotta a mackó majd mindkét nőt csontropogtató ölelésébe zárta. Nah én itt kezdtem pánikolni. A levegő szinte megfagyott.

- Chris, Őt is az anyukám és az anyai nagymamám. – mutatta be nekem - teljes áhítattal - a mellette álló két csodás nőt. Köpni-nyelni nem tudtam, nem hogy még válaszolni vagy valami. Kellan anyukája volt, aki megmentette a pillanatot.

- Deborah Lutz, de hívj csak Debynek mindenki ezt teszi. – mosolygott rám majd kaptam két puszit meg egy ölelést.

- Christina Goldwin. – ejtettem meg én is egy mosolyt.

- ugyan csibém, nem kell betojni nem eszünk. – lépett elém az idős asszony. Ezen a másik kettő jót nevetett, én pedig csak lestem.

- Margaret Tate, de hívj csak nagyinak, ahogy mindenki. – mosolygott majd úgy megölelt, hogy azt hittem a bordáim kettétörnek. Segítségkérően néztem Kellanre aki egy kaján vigyor után befelé tuszkolta nagyanyját az ajtón. Engem pedig Mrs. Lutz vett szárnyai alá vagyis Deby. Míg Mr. „netörödömabarátnömmelmertanagyimelvarázsol” Lutz elvonult azt hiszem a konyhába nagyistól, Én addig az elém táruló otthonos, családias, meleg nappaliban néztem körül. Tipikus nagycsaládi hangulat volt. Hát nem tagadás felnőtt itt pár gyerek. Ám a jelek szerint még kicsik is akadnak.

- hát nem szépek? – halottam meg Deby hangját mellőlem. Éppen a hatalmas könyvespolc közepén lévő polcot néztem, amin családi fotók voltak.

-Ö a lányom Brittany és a férje Fred. – mutatott rá az első képre, amin egy esküvői kép volt. Boldognak tűnt rajta a vörös hajú lány és a fekete hajú srác. Boldognak és Szerelmesnek.

 - és Ők itt az őrjöngő ötös. – kezdett bele. – gondolom, Kellant felismered. – mosolygott rám. – és ők a kicsik. Név szerint: Brandon, David, Daniel és Brad. – mindegyik képet alaposan megnéztem és valljuk be nőiesen Kellan viszi a pálmát. Oké a többi fiú sem panaszkodhat és a leányzó is csodaszép. De a macival senki nem veheti fel a versenyt.

- és végül a legkisebbek. – mutatott rá egy képre, amin két picike gyerkőc volt.

- ő itt a lányom két csemetéje. Lora és Matthew. – elmerengve néztem a képeket. Nem csak a kicsikét, a nagyokét is. Mind annyira szép és látszik, hogy boldogok. Isteni lehet ezt érezni. Érezni, hogy tartozol valahova. Nem pedig kitagadottnak lenni. A szívem összeszorult, de ekkor az én hősöm lépett be.

- szerintem felesleges megkérdeznem Chris hol alszik, igaz?!– fordult csupa szeretettel Deb fia felé.

- úgy ahogy mondod anya. – húzott magához Kell. – Chris velem alszik. – puszilt bele a nyakamba mitől rajtam jóleső borzongás futott végig.

- hogy eltaláltam. – vigyorgott fiára.

- zseni vagy mami. – lépett oda hozzá majd felkapta és megpörgette a levegőbe.

- erről igazán leszokhatnátok most már. – korholta meg Kellant majd hozzá tette. – szerintem, ha kettesben is akartok lenni jobb, ha elvonultok. Órákon belül akkora káosz lesz itt, hogy még a saját gondolatom sem fogom hallani. – magyarázta Deb - mind ezt nekem - majd elindult kifelé. – és amúgy Chris. – szólt vissza.

- igen? – néztem rá. – köszönöm. – mosolygott rám úgy, mint még soha senki, majd még megjegyezte, hogy vacsora hétkor, végül magunkra hagyott.

- nah anyum szívét már elraboltad, de figyelmeztetlek, a nővérem még hátra van. Jah és a nagyi is. – súgta fülembe majd belepuszilt a nyakamba.

- nagyon vicces. – csaptam vállba. – mért nem mondtad, hogy ide hozol? Vagyis mért hoztál ide? – kezdtem el csapkodni mellkasát.

- nyugi cica. Ezt beszéljünk meg fent. – puszilt szájon majd kézen fogott és elindultunk felfelé. Vagyis indultunk volna. Ugyanis akkor megláttam őket……..