Esküszöm hogy nem hittem volna ezt. Összegyűlt a hét komi. Köszönöm Szépen, Rengeteget Segít! Így nem voltam rest hoztam a következőt. Hatalmas hálával és Szeretettel! :D Elérkeztünk egy kerek számhoz. Így azt ajánlom fel hogy szombat délutánig amennyi komi összejön, annyival fogom feltenni a következőt. Tehát NINCS határ! Most megmutathatjátok, mit tudtok! Lepjetek meg!
Köszönöm még egyszer!
Pusss(L)
Kstev
UI: most rövidebb lett, bocsi. L De valahol abba kell hagyni! :D És aki hiányolná Kellant. Elárulom hamarosan felbukkan. De szerintem így jobb ha nem azonnal történnek a dolgok! Komikkal most is Őszintén és Hajrá!
10 Fejezet!
Christina
Hatalmas égzengés rázta meg az egész házat. Erre keltem fel én. Mellettem Ches, hason fekve, horkolva, gúzsba tartva a kispárnáját aludt. Nem is hasonlított arra a férfira, aki tegnap volt a színpadon. Inkább volt gyerek.
Kezem automatikus simított végig arcán. Szerencsére nem ébredt rá fel, csak mosolyogva, motyogva tovább horpasztott.
Magam sem tudom mért legeltettem rajta szemem és mért simogattam. Annyira hívogatott hogy érintsem meg. Persze hogy engedtem a csábításnak. Megint. A takaró a derekánál volt, így szabad rálátásom nyílt hátára. Először a derekán lévő Linkin Park feliratot rajzoltam végig mutatóujjammal. Majd ellenállhatatlan hátán kúsztam felfelé és az ott terpeszkedő mintát, amit még mindig nem sikerült megfejtenem, rajzoltam körbe.
Nem tudom mért viselkedem így. Mintha megzavarodott volna az egész szervezetem. Most valahogy nem testvérként tekintek a mellettem fekvő, ártatlan srácra. Mintha valami megmozdult volna irányába. Vajon mért van ez? Nem Ches nem érdemli meg hogy játsszak vele, sőt én azon énemet, aki minden pasit kihasznál ahogy egykoron ők tették énvelem, elzártam. Míg agyam sebesen gondolkodott, kezem egyre feljebb kúszott. Épp a halacskán futattam végig ujjam mikor elkapta kezem.
- aludni szeretnék. – dörrent rám. Tudtam én hogy még morcosabb lesz ma.
- akkor aludj. – válaszoltam s próbáltam kezem kihúzni az övéből.
- hova mész? – hunyorgott rám.
- a fürdőbe, elengednél? – hagytam abba a hadakozást.
- de visszajössz? – nyitotta ki hirtelen szemét. Arca kisimult volt és nyoma sem volt a tegnapi ivászatnak. Megakartam kérdezni hogy érzi magát, de elvesztem a szemeiben. Mondj már valamit! Szóltam magamra, majd az első mondat ami eszembe jutott:
- hát persze. – vágtam rá rögtön mire felhúzta a szemöldökét. – tudod hogy rosszul hazudsz? – simított végig arcomon ami felért egy villámcsapással. Arca hirtelen közeledni kezdett felém. Ne istenem, csak ezt ne! Húzódj el, húzódj el. Kiáltottam magamra, de már késő volt. Ajkai gyengéden, alig érintve engem hívtak táncba. Örült, szenvedélyes, vad csók volt. Egyszer csak megszakította, s bocsánatkérőn meredt rám.
Homlokát homlokomnak nyomva próbáltunk lenyugodni. Egy hatalmas mennydörgés fedte el zihálásunk. Tartva a szemkontaktust simogattam meg szomorú arcát majd súgva hozzátettem: - tudod hogy ezt nem szabadott volna. – majd fájt, de otthagytam. Magamra zárva a fürdőajtót rögvest beálltam a zuhany alá. Nem bírtam én ezt. Nem akartam bántani Chest. Annál százszorta többet ér a barátságunk, testvéri szeretetünk és minden ami kialakult, mint hogy ezt elbasszam egy rohad csókkal. Elzárva a csapot magam köré tekertem a törülközőt és rohantam vissza hozzá. De már nem volt a szobában. Úgy ahogy voltam levetődtem az ágyra és úgy isten igazából sírni kezdtem. Az égzengést valamelyest elnyomta üvöltéseim.
Kis idő múlván csillapodni látszott a kitörésem, s mintha besüppedt volna mellettem az ágy. Nem mertem felnézni, gyáva voltam. Viszont mikor egy kéz simított végig a hajamon majd egész hátamon, vettem a bátorságot.
Chester ült az ágyam szélén és engem vizslatott.
- mi a baj, tündérem? – feküdt mellém, szorosan.
- minden. – fúrtam a fejem az ágyba.
- nah mesélj és ne fordítsd el a fejed. Így nem láthatom azt a szép arcodat. – simított végig rajtam ismét.
- nem tudom mért viselkedtem így. Nem akarok veled játszani, megbántani vagy bármi. Annál százezerszeresen is többet érsz te nekem. – bukott ki belőlem majd ismét arcomat elrejtve sírtam tovább. Kiadtam magam neki. Mért?
- nyugalom. – húzott magához s hátam cirógatva próbált csitítani. Mért nem fut el? Mért ilyen elnéző? Mért, mért? Kérdeztem meg magamtól vagy százszor, de csak nem ment hogy őt is megkérdezzem. Kiscicaként bújtam a szeretetet, védelmet, nyugalmat, békét, erőt és még ki tudja mennyi érzelmet nyújtó karjai közé.
A lényeg viszont hogy sikerült annyira megnyugodnom, hogy el is aludtam.
Chester
Óriási csattanásra keltem. Chris mellettem mélyen aludt. Ezek szerint mind a ketten visszaaludtunk, sikeresen. Egy darabig még csodáltam ezt a furcsa teremtést, magamba véstem az egész lényét, végül kiszabadítottam magam karjai közül s lefelé vettem az irányt. A tegnapi vedelés hatása hogy már farkas éhes vagyok. Lent a konyhában azt hiszem Gigivel találkoztam. A név memoriam még mindig a régi.
- szia. –mosolygott rám.
- szia. – biccentetem majd a hűtőhöz léptem. – bassza meg. – csaptam be az ajtót. Gigi ettől úgy megijedt hogy hátrált egy lépést.
- bocsánat, kissé ideges vagyok. – néztem rá. - semmi gond, érthető. – mosolygott rám majd hozzátette:
- Mike és Em jönnek. Az előbb hívtak így szóltam nekik hozzanak valami ennivalót is magukkal. – újabb mosoly, majd kiment. Hogy tud ez a lány ennyit mosolyogni? Mi a titka? És mi volt az hogy érthető? Ennek utána kell járnom.
- hé, várj egy kicsit. – szóltam utána majd futásnak eredtem. A nappaliban értem utol, Rob társaságában.
- beszélhetnénk? – néztem egyenesen Gigire. Ő Robra nézett, s amint barátom egy rövid csók után útjára engedte, megragadta a kezem és egészen a teraszig húzott. Felocsúdni sem volt időm, máris a lényegre tért.
- hallgatlak. – nézett rám ismét mosolyogva majd helyet foglalt a hintaágyban. Bátorkodtam mellé ülni majd először magamban megfogalmazni mit is és hogyan akarok mondani.
- mennyire komoly Robbal a dolog? – fordultam feléje hirtelen. Ahogy én magamon, Ő énrajtam lepődött meg. Mért ezt a kérdést tettem fel? Istenem, de fasz vagyok.
- tessék? – kérdezett vissza kikerekedett szemmel.
- mennyire komoly a kapcsolatotok? – kérdeztem teljes nyugalomban, komolyan.
- öhm, hát szerintem ezt nem veled kell elsősorban megbeszélnem. – állta a tekintetem ami jónak tűnt. Tehát a szándékai szilárdak, így Rob nincs veszélyben.
- óh, dehogynem. Mint a banda tagjának tudnom kell hogy Rob mennyire lesz beszámítható egy koncerten, lemezfelvételen, klipforgatáson. Nem e töröd össze a szívét két nap múlva és így tovább. – teljesen meglepődtem magamon. Nem erről akartam beszélni. Most mégis a barátom magánéletével vagyok elfoglalva. Igaz ez is fontos szempont a bandára nézve. De eddig nem adódott olyan ügy, amiből nem lábaltunk volna ki, úgy hogy az hatással lett volna arra amit csinálunk. Hülye vagy Chester, nagyon is. Szidtam magam. Gigi arca kiolvashatatlan lett. Maga elé meredt majd egyszer csak felém fordult.
- szerintem Rob felnőtt ember, el tudja dönteni mi jó neki és mi nem. – dörrent rám. – ám ha már témánál vagyunk. Neked mi a terved Chrissel? – meredt rám szúrós szemekkel.
- tessék? – most én voltam az értetlenebb.
- jól hallottad, tehát halljam. – kötötte az ebet a karóhoz. Ráakartam vágni hogy ehhez semmi köze, de ahogy nekem Rob életéhez, úgy neki Chriséhez van. Mivel barátnők.
- ne mond hogy semmi, mert úgy sem hiszem el. Tudom, hogy fülig bele van zúgva Mr. tökéletes és szexi Kellan Lutzba, akivel úgysem lesz semmi alapon, csak egy szimpla fotózás. De történt valami ott, amitől Chris egy kicsit magába zuhant. De ki fogom deríteni. És ha neked is van egy kis eszed, mellé állsz. És ha igazán szereted, nem hagyod magára. Próbáld megbeszélni vele a dolgokat. Ez így neki és neked, sőt az egész csapatnak sem jó. – hadarta egyenesen a szemembe nézve. Ittam minden szavát és elraktároztam az agyamba. Bátorítólag a letörölhetetlen vigyor jelent meg arcán majd befelé vette az irányt. Én pedig hátradőltem és gondolkodtam.
Christina
Felébredve, beszélgetés foszlányt hallottam az ablak alól. Heves szócsata majd néma csend szűrődött be az ablakon. Bátorkodtam odaosonni az ablakhoz. Gigi és Ches volt az. A felét nem igen értettem annak amit mondtak. Ám Gigi monológját kristály tisztán. Sejtettem hogy észrevette rajtam a változást. Éles látása van. Meg ahogy ők szokták mondani. Túl átlátszó vagyok. Itt értettem meg igazán hogy Chester még mindig szeret és az elutasításomtól pedig szenved. Könnyeim megint utat akartak törni, de nem engedtem meg nekik. A szekrényhez léptem, mire rájöttem nem otthon vagyok így nem tudok mit felvenni. Magamra rángattam a tegnapi ruháim, ami kissé pezsgős volt. Remek, ebben lenni egész nap. Fintorogtam mikor Bree nyitott be az ajtón. Arca elégé fehér volt.
- baj van? – néztem rá rémülten.
- igen. – mondta majd kitört belőle a sírás.
- hé, nyugi, inkább meséld el. – húztam magammal az ágyra.
- elkell utaznom. – súgta. Vártam hátha fojtatja, így is lett. – baj van otthon és szükségük van rám. Viszont Ti, Dave…….- nem fojtatta mert a sírás ismét úrrá lett rajta.
- hé, nézz rám. – emeltem fel a fejét. – megérti, mind megértjük. Jössz amikor tudsz, de ha szükségük van rád, menj. – magyaráztam szelíden majd magamhoz öleltem.
- köszönöm. – súgta.
- halihó. – robbant be az ajtón Emily. – megjött a felmentő sereg. – lóbálta meg kezében tartott táskát.
- mit hoztál nekünk? – mosolyogtam rá.
- ruhát, hogy ne a tegnapi eláztatott göncbe legyetek. – lépett beljebb majd leült Bree másik oldalára.
- baj van? – kérdezte meg ő is. Ecseteltem neki hogy mi hogy merre meddig. Mire ő is ugyan azt mondta Breenek mint én. Ott ültünk vagy fél órát és támaszt nyújtottunk barátnőnknek.
- csajok, ebéd. – kiáltott fel Gigi.
- megyünk. – kiáltottuk vissza.
Mindenkinek van specialitása, amit csak ő tud elkészíteni úgy hogy degeszre együk magunkat. Em spagettijével és a rántottájával. Bree a gyümölcslevesével. Én a palacsintámmal. Gigi pedig a lasagne-jával verhetetlen.
Az ebéd fantasztikusan telt. Késő este volt mikor hazamentünk. Gigi betámadta a fürdőt, Em szó szerint rajtam csüngött és már azt se tudom miféle hangon trillázta hogy mennyasszony. Bree pedig csomagolni ment.
Emilyvel a hátamon a szobája felé vettem az irányt. Jobb kedve volt már, szerencsére megtudták beszélni Davvel a dolgokat. Segítettünk neki bepakolni majd egy közös dvdzés után aludni mentünk. Pontosabban a lányok mellettem, (igen egy ágyban aludtunk négyen, megjegyezném alig fértünk el) már rég húzták a lóbőrt mikor én még mindig csak a plafont bámultam.
Mindenhol járt a fejem. Kellan, Chester, a banda, a lányok. Külön Bree, nah meg Em aki hamarosan ha lehet azt mondani itt hagy minket. Főleg a két fiúra tértem mindig vissza. Nem akarom megbántani Chest, de Kellanre is felesleges várnom. Igaz azt mondta hétfőn haza jön és megbeszélünk mindent. Hajnal, majdnem reggel volt mire elaludtam, úgy hogy semmire sem jutottam.
Hamar eltelt a hétvége. A hétfő viszont meghozta a változást. Bree elrepült, a srácok átcuccoltak a Shinoda házba. Újabb videoklip van kilátásba. Azon kezdtek dolgozni. Em és Gigi is ott töltötték az egész napjukat, csak este jöttek haza. Ha hazajöttek. Nem haragudtam rájuk, csak rossz volt egyedül. Otthon a magány, bent a töménytelen munka, mivel egyedül maradtam mindenre. Kellan sem hívott. Igaz mobilon nem is tudott volna, mert nem vettem új készüléket. De a másikon sem. Csalódtam, nagyot. Chesterrel sem tudtam megbeszélni a dolgokat, túl elfoglaltak voltunk mindketten. Szerdán már kezdett sok lenni. Hétvégén kissé felengedtem. Viszont az utána hét pokoli volt. Ott éjszakáztam minden este a munkahelyemen.
Pénteken telt be az a bizony pohár. Aznap nem mentem be dolgozni. Egész napomat a városban töltöttem és vásároltam. Vettem magamnak pár ruhát, amit isten se tudja hova fogok én felvenni. Majd végre egy mobilt is beszereztem. A lányok már rágták a fülem hogy vegyek mert nem tudnak elérni. Amint az új készüléket bekapcsoltam elárasztottak az smsek. Hívott Em úgy húszszor, Gigi harmincszor. Chester, Mike felváltva tízszer. Mikeot még értettem, gondolom Em unszolására, dehogy Chester. És egy rakat sms egy bizonyos ismeretlentől. Sejtettem ki az. Így automatikusan töröltem őket. Ha hétfőn nem jött, most már veszett ügy. Végül feladtam egy hirdetést hogy munkatársat keresek. Majd a napom megkoronázása képen beültem a moziba. Egy jó kis nyálas filmre.
Fáradtan, álmosan hajtottam haza, mikor a telefonom rezegni nem kezdett, ismét. Kapóra jött a piros lámpa. Előhalásztam a táskám mélyéről. Két sms. Egy sms Breetől, egy pedig újra az ismeretlentől. Mért nem hagy már békén? Töprengtem majd megnyitottam Breejét. Kíváncsi voltam mit írhat.
„tovább tart mint hittem. Így ebben a hónapban biztos nem megyek vissza, bocsi. Majd még írok. Puss, Szeretlek! Bree.”
Hirtelen kapott el a sírás. Mért? Az utóbbi időben nagyon eltávolodtunk. Ez az sms egyet jelentett. Bree többet nem jön vissza. A másikra időm már nem volt mert zöldre váltott a lámpa. Meg sejtettem hogy mit írhatott, így nem törődve vele hazafelé vettem az irányt. Otthon viszont meglepetés ért. Egy kocsi állt a ház előtt. Nem volt ismerős. Biztos hogy nem ide jött, mivel elég távol állt, de mégis zavart. Oké vannak szomszédjaim, biztos hozzájuk jött. De mért is érdekel engem ennyire az a kocsi? Mért vonzza annyira a tekintetem? Leparkoltam a feljárón, összeszedtem a holmim majd kiszálltam. A szemem sarkából láttam a kocsit. Nem bírtam ki, odasétáltam hozzá. Vagy tíz percig nézegethettem mikor ráeszméltem mit csinálok. Így elindultam befelé. Ám még el sem értem a lépcsőig földbe gyökeredzett a lábam…………..
